Dió

A nálunk termesztésben lévő közönséges diót az ókori görögök valószínűleg Prezsiából szerezték. A görögöktől került a mag Rómába, ahol először Jovis Galans vagy Jupiter makkja néven nevezték, és valószínűleg innen ered a Juglans név. A Juglans regia Itáliából terjedt el Európa többi országába.

A dió Magyarország egész területén megtalálja a szükséges életfeltételeit, vagyis egyedi fákat vagy ligetes tájgyümölcsöket bárhová ültethetünk. A gazdaságos árutermesztéshez azonban maradéktalanul ki kell elégíteni a termőhellyel szemben támasztott igényeit.
Hazánk területe a dió természetes elterjedési területének északi határához közel van, ezért a hűvösebb országrészek alkalmatlanok üzemi diótermesztésre. A nyugalmi időszakra jól felkészült fák a téli fagyokat károsodás nélkül elviselik. A késő tavaszi fagyokra a korán fakadó fajták fokozottan érzékenyek. A dió a túlzott nyári hőséget is nehezen viseli, főként ha ez szegényes vízellátással párosul. Emellett a dió a nagyon fényigényes növények egyike.
A dió természetes előfordulása a folyók felső folyásának árterében van. Jellegzetes folyókísérő növény, ebből eredően fokozott vízigénye meghatározó jellegű a termesztésben.
Évi vízszükséglete 800-1000 mm. A dió a mélyrétegű, levegős, jó vízgazdálkodású talajon fejlődik kielégítően.

A diót először magoncként termesztették, az oltást Franciaországban alkalmazták elsőként.
Szinte közismert az a megállapítás, hogy a diófa természete folytán minden céltudatos beavatkozás nélkül is szép, szabályos koronát nevel. Szentiványi szerint a Juglans regia a Király dió népies elnevezést azért kapta, mert koronáját hatalmassá fejleszti, hogy a környezetében élő egyéb növények rovására egyre nagyobb területen biztosítsa saját létfenntartását. Hosszú időszak, gyakran 12 év szükséges a fa teljes méretének kialakulásához. A természetes körülmények között fejlődő korona erősen elsűrűsödik és a termést csak a hosszú felkopaszodott vázágak végén hozza.

A diót hosszú ideig magról szaporították és az első állományszerű üzemi ültetvényeket és magoncokból létesítették. A fák későn fordulnak termőre és nem mindig örökítik az anyafa előnyös tulajdonságait. Ezért mindenképpen oltványokat kell telepíteni.

Szentiványi szerint a diófa mélynyugalmi ideje viszonylag rövid, általában január elején befejeződik, de a kárpáti fajtakörhöz tartozó fajták csak nagyon hosszú téli felmelegedések után érzékenyek a téli lehűlésekre. Aminél késöbbi fakadású fajták előnyösebbek, mert így nagyobb valószínűséggel elkerülhetők a késő téli fagyok.

A dió termése hazánkban a következő formákban értékesülhet:
- dióbélként, amikor az áruértéket csak a csonthéjban levő bél külleme és beltartalmi értéke határozzák meg,
- héjas dióként, amikor a termés külleme, a héj tetszetősége is számít,
- zöld dióként, amelyhez előnyös a csonthéjképződés előtt minél nagyobb termésméret.

A csonthéj felülete szerint finoman erezett (Milotai 10), rajzolatos (Alsószentiványi 117) és dudoros (Tiszacsécsi 83) kategóriákat lehet elkülöníteni.
Idézet: Dr. G. Tóth Magdolna: Gyümölcsészet c. könyvéből.


A meszes, mély rétegű, tápdús talajt és a késői fagyoktól védett fekvést kedveli. Ilyen helyen hatalmas koronát nevel, és igen hosszú életű lesz.
A gyümölcs szedését akkor kezdjük, amikor a termőburok felreped és termése földre hullik.
Nagy különbség van a magonc és oltvány dió között.
A magoncdió 10 év múlva fordul termőre, az oltvány viszont az ültetés után a 3-4. évben.