SZÜRET

DIÓ

A diófáról nem lehet lelkesedés nélkül írni. Ő a kert nesztora, szeniora, bölcs, öreg uralkodója. Magas és szélesen elterülő koronája sok helyet követel. Mégsem sajnálom tőle, mert a diófa kínálja a legszebb, legillatosabb lombsátrat; az ő árnyékában otthon érzi magát a kertész, mert az ide állított ülőalkalmatosságon a legkellemesebb tavasztól őszig reggelizni, olvasgatni, délután egy jóízűt szunyókálni, vagy barátokkal egy pohár pincehideg bort, forró, illatos kávét elfogyasztani, esetleg egy izgalmas ultipartit eljátszani. És persze a frissen szedett, feltört, meghámozott dió se utolsó dolog, különösen, ha néhány szem édes szőlőt is nyújt hozzá a kert.

Ha dióról beszélünk, akkor e néven mindig a nemes, királyi diót értjük. Pedig rajta kívül előfordul nálunk a feketedió is, de ezt főként alanyul használják. Más kontinenseken, az USA melegebb éghajlatú vidékein él az ugyancsak ehető, nagyon jóízű pekándió és a hikoridió, amelynek a fájából a műanyagok elterjedése előtt a legkiválóbb, legrugalmasabb sílécet gyártották. Ezekből a fákból néhány példány a mi arborétumainkban is előfordul.

A korona kialakítása után csak az elsűrűsödő és az esetlegesen sérült, beteg részeket távolítsuk el. A diófát csak augusztusban szabad metszeni!

A diófa nálunk őshonos növény; a honfoglaló magyarság vándorlásai során már megismerkedett vele, és itt régi ismerősként találta, gyűjtögette és fogyasztotta termését. A diófák szinte összefüggő állományban a folyókat kísérő galériaerdőkben fordulnak elő; legismertebb eredeti termő-helyük Tiszacsécse és Milota környékén található, ahonnan jó fajtái is származnak.

A diófának úszó termése van, ezért kedveli a folyók árterületét, de a madarak is terjesztik. A néphit szerint azok a legjobb fák, amelyeket a varjak ültettek, mert ők a nagyobbakat és a könnyebben feltörhetőket kedvelik. A kertekben is gyakran tapasztaljuk, hogy az elhullott és fel nem szedett dióból tavasszal erős növésű magonc serdül.

A magyar ember hagyományosan szereti a diófát. Sokat ültettek belőle a legelők köré, az utak mellé, a szőlők közé és a kertekbe. Sajnos, a nagyüzemi táblák kialakítása során sok tízezer diófát kellett kivágni. Helyettük a kiskertekben szaporodott a diófák száma, és az érdeklődés különösen azóta fokozódott, amióta oltványcsemetéket is forgalomba hoznak. Ez korán termőre fordul, és érvényteleníti a régi rigmust: Ezt a fát nagyapám ültette, árnyékában nem ült, gyümölcsét nem ette! A korszerű dióoltványokat manapság már nem az unokák számára ültetik.

Termesztése

A dió az ország egész területén megterem. Kedveli a jó vízgazdálkodású, levegős talajokat, de a déli lejtőket is. Hullámtereken is megél, ha az ár 6-8 nap alatt levonul.

A téli hidegre és a nyári melegre nem érzékeny, de a tavaszi fagyok gyakran elpusztítják a barkáit. Ha a nővirágok kinyílása idején nincs a közelben pollenadó barka, akkor termésre bizony nem számíthatunk. A csapadékhiány is súlyosan rontja a terméskilátásokat: ha a június-július száraz, aszályos, akkor a dióbél apadt lesz.

Messze elhatoló gyökereivel a diófa nagy területről képes a tápanyagokat összegyűjteni, így közvetlen trágyázásra -az egyébként rendszeres tápanyagellátásban részesülő kertben - nincs szükség.

A házikertben egy diófa is elegendő. Ennek a helyét is alaposan meg kell fontolni, nemcsak azért, mert nagy helyet foglal el, hanem azért is, mert nagyon hosszú életű, és az átültetése nem kecsegtet sok sikerrel. A többi fától tíz méter távolságra kell ültetni. A csemete ültetésére tavasszal kerüljön sor, mert a frissen ültetett diófák nehezen viselik el a telet, gyakran kipusztulnak.

Néhány éve a faiskolák oltott diócsemetéket hoznak forgalomba. A nemes fajtákat feketedióra vagy közönséges diómagoncra szemzik. Az oltványtelepítés előnye, hogy az ilyen fa kisebb koronát nevel, már a 3-4. évben termőre fordul, és gyümölcsei - minthogy a csemete vegetatív úton jött létre - biztosan fajtaazonosak, míg a magcsemetéknél nem lehet tudni, hogy 10-12 év múlva milyen gyümölcsöt fognak róla szüretelni.

A diócsemetéket kezdetben alakító metszésben kell részesíteni. Ennek az ideje télen van. Ha a fákat tavasszal metsszük, akkor a sebekből szinte kicsordul a fa nedve, ami nehezen szárad be, és ez korhadást indít meg.

Augusztusban van az ideje a ritkító metszésnek, mert ekkor a legkisebb a gyökérnyomás, és a nyílt sebeken keresztül a legkevesebb légveszteséget szenvedi. Ilyenkor kell lefűrészelni, lemetszeni az elfagyott, száraz vesszőket is. A diófa ugyanis gyakran és súlyosan szenved a téli fagyoktól. Az 1985. év elején bekövetkezett két hideghullám következtében is sok ág pusztult el. De még jelentékenyebb az a kár, amit a késő tavaszi fagyok okoznak a fiatal hajtásokon levő nővirágokban. Ezért, ha a fagyosszentek szigorúak voltak, akkor kevés diótermésre számíthatunk!

A közvélemény úgy tartja, hogy a diófáknak nemigen vannak betegségei. Pedig ez nem állja meg a helyét! A kertekben álló diófákon igen gyakori a baktériumos levél- és termésfoltosság, a gnomóniás levélfoltosság és a nektriás ág-rák. A kártevők közül a diófát is megtámadják a levéltetvek, az almamoly és a szövőlepkék. A legcélszerűbben akkor járunk el, ha az alma- és körtefák permetezésekor a diófákat is ugyanabban a kezelésben részesítjük.

A diófajták közül az Alsószentiváni 117, a Fertődi 1, a Milotai 10 és a Tiszacsécsi 83 telepítése biztat a legjobb eredménnyel.

A dió szüretét akkor kell elkezdeni, amikor a termés zöld burka felreped. Ilyenkor vékony bottal veregetjük az ágakat, hogy az érett diók lehulljanak. A fák ütögetése kíméletes legyen. Nem igaz az a hiedelem, hogy a diófa annál jobban terem jövőre, minél jobban megverik az idén!

Az oltott fák a 3-4. évtől, a magról keltek a 10-12. évtől kezdenek teremni. Egy egészséges, jól fejlett diófa 30-40 kg termést ad, és 80-100 évig él. A diófa ősszel lehullott lombját ne használjuk komposztálásra, mert benne a juglandin nevű vegyület van, ami a talaj mikroszervezeteinek életét akadályozza. A diólombot - a vadgesztenye lombjával együtt - égessük el, és csak a hamut szórjuk a komposztra. Ez a retardáns az oka valószínűleg annak is, hogy a diófák alatt a növények igen nehezen telepíthetők meg.

Felhasználása

A levert diókat haladéktalanul össze kell gyűjteni és megtisztítani, mert a zöld héj fekete nedvet ereszt, és ez elcsúfítja a dió héját. Azokat a gyümölcsöket, amelyekről a burok nem akar leválni, nejlonzsákba rakjuk, és abban egy napig füllesztjük. Ezután a héj könnyen lebontható.

A diót száraz, szellős helyen, egy rétegben továbbszárítjuk, majd raktárban vagy padláson, zsákban, vászonzacskóban, esetleg kartondobozban tároljuk.

Egy kiló héjas dióból fél kiló belet fejthetünk. Ezt a háziasszony bejgli, diós tészta, különféle torták és sütemények készítésére használja fel. A cukrászok és az édesipari üzemek egyik nélkülözhetetlen anyaga a dióbél.

Igen értékes a kivágott diófa fája, amelyből furnér és parketta készül. Fontos az, hogy a törzset ne a föld felszínén fűrészeljék el, hanem a támasztógyökereket is bontsák ki, és a törzset a fatönkkel együtt emeljék ki. Ez ugyanis a fának az ipari szempontból legértékesebb része; szép erezete és sötétbarna színe miatt az esztergályosmunkáknak is nemes nyersanyaga.

A dió zöld burkából dióolajnak nevezett hajkenőt és barnafapácot készítenek. A diólevél főzete bélhurut, magas vérnyomás ellen használatos. Bőrkiütések esetén diólevélből készítenek fürdőt.