Fajták

A dió kozmopolita növény, de egyes fajtái kevésbé. Termőhelyek szerint jelentősen eltérhet a fajtahasználat. A diónál 4 ökológiai fajtacsoportot ismerünk (Szentiványi, 1980b):

A hazai fajták az utóbbi fajtakörbe tartoznak. A múltban Magyarországon csak magoncdió-ültetvények voltak. Külföldön hamarabb rátértek az oltványdió termesztésére. A 20. század elején a fajtakérdés hazai megoldására nagy mennyiségű franciaországi diót importáltak, majd vetettek el, amelyet Porpáczy Aladár irányításával szelektáltak. Ezek a fajták azonban nem feleltek meg a követelményeknek. Az őshonos kárpáti fajtakörből 1949-től kezdődően szelektálták a jelenleg is széleskörűen telepített tájfajtáinkat (Szentiványi, 1976):

A tájfajták elsősorban a kiválasztás helyén termeszthetők nagyobb biztonsággal. Az A–117 és az A–118 fajták növekedési erélye nagyobb, jobban alkalmazkodnak a különböző termőhelyi körülményekhez.

A vegetatív szaporítás megoldásával lehetővé vált az oltványdió-ültetvények létesítése (Szentiványi, 1980b). A dió gazdaságos termesztése és a kiegyenlített áruminőség elérése csak az értékes fajták vegetatív szaporításával lehetséges. A magoncfákon termett dió áruértéke rosszabb és nem egységes, mert a legfőbb gazdasági tulajdonságokat így nem tudjuk átvinni.

A gazdaságos termesztést szolgáló és kiváló áruértékű fajtákkal szemben támasztott követelmények a következők:

A felsorolt követelményeknek (különösen a termésbiztonságot érintő elvárásoknak) az eddig szelektált legjobb hazai tájfajták sem felelnek meg maradéktalanul. Ezért szükség van a hazai génforrások újabb szelekciójára, valamint a megfelelő áruértékű és egyben nagyobb termésbiztonságú fajták honosítására, majd a hazai fajtákkal való keresztezésére.

Szentiványi (1980b) a külföldi génforrásokból a gyenge növekedésű, nagyon termékeny Pedro, a kiváló minőségű és rendszeresen termő Hartley, valamint a kései fakadású Scharsch Franquette fajtát hozta be. Közvetlen hazai termesztésre közülük a Pedro került. Nagy mennyiségben képez nővirágot tartalmazó vegyes rügyeket a hajtások oldalán. Fakadása viszont nem későbbi a hazai tájfajtákénál, ezért a korai fagy károsítja, ha ez a nagyobb virágsűrűség miatt nem is jelent ugyanakkora terméskiesést. A Pedro hazánkban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nagy reményeket fűzünk a megfelelő termésbiztonságú – előbbiekben felsorolt – külföldi fajták és a hazai tájfajták keresztezéséből nyert hibridállományhoz, amelyből ígéretes fajták kerülhetnek ki. Ide tartozik többek között az A–117-15, az A–117-31, az M–10-9, az M–10-14, az M–10-25 és az M–10-37 fajtajelölt. Teljesítik azt az elvárást, hogy oldalrügyön is teremnek, s egyben későbbi fakadásúak. Fontos törekvés a minél későbbi fakadás elérése, mert ez előnyt jelent a gnomóniás fertőzés visszaszorításában is.

MeFajták

A dió kozmopolita növény, de egyes fajtái kevésbé. Termőhelyek szerint jelentősen eltérhet a fajtahasználat. A diónál 4 ökológiai fajtacsoportot ismerünk (Szentiványi, 1980b):

A hazai fajták az utóbbi fajtakörbe tartoznak. A múltban Magyarországon csak magoncdió-ültetvények voltak. Külföldön hamarabb rátértek az oltványdió termesztésére. A 20. század elején a fajtakérdés hazai megoldására nagy mennyiségű franciaországi diót importáltak, majd vetettek el, amelyet Porpáczy Aladár irányításával szelektáltak. Ezek a fajták azonban nem feleltek meg a követelményeknek. Az őshonos kárpáti fajtakörből 1949-től kezdődően szelektálták a jelenleg is széleskörűen telepített tájfajtáinkat (Szentiványi, 1976):

A tájfajták elsősorban a kiválasztás helyén termeszthetők nagyobb biztonsággal. Az A–117 és az A–118 fajták növekedési erélye nagyobb, jobban alkalmazkodnak a különböző termőhelyi körülményekhez.

A vegetatív szaporítás megoldásával lehetővé vált az oltványdió-ültetvények létesítése (Szentiványi, 1980b). A dió gazdaságos termesztése és a kiegyenlített áruminőség elérése csak az értékes fajták vegetatív szaporításával lehetséges. A magoncfákon termett dió áruértéke rosszabb és nem egységes, mert a legfőbb gazdasági tulajdonságokat így nem tudjuk átvinni.

A gazdaságos termesztést szolgáló és kiváló áruértékű fajtákkal szemben támasztott követelmények a következők:

A felsorolt követelményeknek (különösen a termésbiztonságot érintő elvárásoknak) az eddig szelektált legjobb hazai tájfajták sem felelnek meg maradéktalanul. Ezért szükség van a hazai génforrások újabb szelekciójára, valamint a megfelelő áruértékű és egyben nagyobb termésbiztonságú fajták honosítására, majd a hazai fajtákkal való keresztezésére.

Szentiványi (1980b) a külföldi génforrásokból a gyenge növekedésű, nagyon termékeny Pedro, a kiváló minőségű és rendszeresen termő Hartley, valamint a kései fakadású Scharsch Franquette fajtát hozta be. Közvetlen hazai termesztésre közülük a Pedro került. Nagy mennyiségben képez nővirágot tartalmazó vegyes rügyeket a hajtások oldalán. Fakadása viszont nem későbbi a hazai tájfajtákénál, ezért a korai fagy károsítja, ha ez a nagyobb virágsűrűség miatt nem is jelent ugyanakkora terméskiesést. A Pedro hazánkban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nagy reményeket fűzünk a megfelelő termésbiztonságú – előbbiekben felsorolt – külföldi fajták és a hazai tájfajták keresztezéséből nyert hibridállományhoz, amelyből ígéretes fajták kerülhetnek ki. Ide tartozik többek között az A–117-15, az A–117-31, az M–10-9, az M–10-14, az M–10-25 és az M–10-37 fajtajelölt. Teljesítik azt az elvárást, hogy oldalrügyön is teremnek, s egyben későbbi fakadásúak. Fontos törekvés a minél későbbi fakadás elérése, mert ez előnyt jelent a gnomóniás fertőzés visszaszorításában is.

Megkönnyíti az új fajták előállítását, hogy a diótaxonok jól keresztezhetők, fajhibridek is könnyen nyerhetők. A megfelelő termésminőséget a jobbik szülő – akár többszöri – visszakeresztezésével garantálni lehet az új pato- és ökotoleráns fajtáknál is. A jövőben nagyobb figyelmet kell fordítani a változatos génforrások (Juglans nigra, J. Hindsii, J. cinerea, J. Mandschurica, J. sieboldiana, J. sieboldiana var. Cordiformis, J. californica, J. regia var praeparturiens) nemesítési hasznosítására. Célszerű volna a Carya fajhoz tartozó hikoridió ismételt honosítását megvizsgálni, az elsőt a világháború félbeszakította. Ennek annál is inkább létjogosultsága van, mert az amerikai dió betört az európai piacra. Évente körülbelül 50 ezer tonnát exportálnak, többet, mint Franciaország és Olaszország együttvéve. Az USA-ban termett dió versenyképességét az áruértéken kívül (egyenletes terméshéj, kiváló íz) a termesztés és a feldolgozás teljes gépesítése is elősegíti. Megoldották a friss termés nedvességtartalmának 12%-ra való gyors csökkentését, anélkül, hogy ez a magbél ízét kedvezőtlenül befolyásolná.

gkönnyíti az új fajták előállítását, hogy a diótaxonok jól keresztezhetők, fajhibridek is könnyen nyerhetők. A megfelelő termésminőséget a jobbik szülő – akár többszöri – visszakeresztezésével garantálni lehet az új pato- és ökotoleráns fajtáknál is. A jövőben nagyobb figyelmet kell fordítani a változatos génforrások (Juglans nigra, J. Hindsii, J. cinerea, J. Mandschurica, J. sieboldiana, J. sieboldiana var. Cordiformis, J. californica, J. regia var praeparturiens) nemesítési hasznosítására. Célszerű volna a Carya fajhoz tartozó hikoridió ismételt honosítását megvizsgálni, az elsőt a világháború félbeszakította. Ennek annál is inkább létjogosultsága van, mert az amerikai dió betört az európai piacra. Évente körülbelül 50 ezer tonnát exportálnak, többet, mint Franciaország és Olaszország együttvéve. Az USA-ban termett dió versenyképességét az áruértéken kívül (egyenletes terméshéj, kiváló íz) a termesztés és a feldolgozás teljes gépesítése is elősegíti. Megoldották a friss termés nedvességtartalmának 12%-ra való gyors csökkentését, anélkül, hogy ez a magbél ízét kedvezőtlenül befolyásolná.